Tavaly ősszel egy napsütéses délutánon kint álltam a kapuban. Sándor, a tőle megszokott sietős léptekkel igyekezett hazafelé, Debrecenben járt. Üdvözöltük egymást, majd félpercenként témát váltva anekdotáztunk, és vidáman nevetgéltünk. Egyszer le kellene újra ülnünk – mondta, és megadta a mobilszámát. Az enyémet tudta. Aztán kórházba kerültem, lábadoztam. Az ablakból többször láttam, amint hóna alatt a táskával ment a debreceni buszhoz.
JENEI SÁNDOR: ÖREG PAJTA
FOTÓK: REPRODUKCIÓK (tb)
Aztán novemberben váratlanul jött a hír: a „Művész úr” itt hagyott bennünket.
Jenei Sándor festőművész alkotásait szülőfalujában 1993. novemberében láthattuk először együtt. Küzdelmes életpályát, göröngyös utak buktatóit járta, melyen akaratereje, művészetbe vetett hite, az értékeit felismerő tanárok, pályatársak, szülők megbecsülése segítették.
A Debreceni Református Főgimnáziumban érettségizett. Bár kiváló tanárai voltak, nem kedvelte az iskolát. Egyedül az irodalom érdekelte, amit dr. Tóth Béla irodalom tanára szerettetett meg vele egy életre. Annál szorgalmasabban járt a dr. Tóth Ervin művészettörténész indította Képzőművészeti Szabadiskolába, ahol Veress Géza, Munkácsy-díjas festőművész fordítja figyelmét a vonalak és színek szeretete felé.
A következő években Félegyházi László, Munkácsy-díjas festőművész nyújtott számára magasabb szintű képzést, és készítette fel a Képzőművészeti Főiskolára. A főiskola esti tagozatán Kmetty János és Blasky János növendéke. Elsősorban Kmetty mesternek köszönhetett igen sokat.
A főiskolán, a korrektúrák kapcsán ismerkedett meg Topor Andrással, Illés Istvánnal, Méhes Lászlóval, akik a csapongó kedélyű és igazi bohém természetű, de mindig önmagát adó barátot mindig elismerték. Az eredmények sem maradtak el. Rajzai, vázlatai egyre-másra jelennek meg vezető folyóiratokban, mint a Látóhatár, Ország - Világ, a pécsi Jelenkor.
1939 - 2021.
Budapesten maradt, függetlenségét nem adta fel, pedig a hadsereg grafikus tervezőnek hívta. Műtermet tartott fenn Pesten a Rippl-Rónai utcában.
Közös kiállításokon vett részt például Borics Pál szobrásszal, Nemcsics Antal festővel, s amire különösen büszke volt: baráti köréhez tartozott a neves költő Nagy László is.
A Képcsarnok export csoportja is megkereste, de egyre több „kommersz” képeket vártak tőle. Ő inkább a bizonytalanságot választja.
Feladta jól felszerelt budai műtermét és lakását, és selyem gobelineket tervezett, háziipari szövetkezeteknek dolgozott. Aztán újabb megpróbáltatások érték. Családja mellé áll, édesanyja segítette egyetlen fia nevelésében.
Különböző kenyérkereseti „kalandozások” után végül rátalált az igazi közösségre. Műtermes lakásában hódolhatott művészetének, és húsz éves fiát is biztonságban érezhette a Hortobágyi EPONA lovasiskolában. Újra önmagára lelt a Piremon Kisvállalat közösségében.
Jenei Sándor soha nem került a manapság divatosnak vélt absztrakt, vagy a nonfiguratívnak nevezett stílusirányzatok bűvkörébe. Realizmusa őszinte élményekből fakadt, szimbólumai érthetőek, nem rejtvénypiktúrák.
a FIÚ ÉS ÉDESAPJA (KÖZEL AZONOS ÉLETKORBAN)
Fiához való kötődését bizonyította, hogy amikor az ifjú Jenei Sándor Németországban folytatta a versenyszerű lovassportot, az apa is rövidesen csomagolt és kiköltözött. Igyekezett beilleszkedni új környezetébe, maga számára otthonos feltételeket teremtett, s próbált hozzászokni a távolságtartó, zártabb emberi kapcsolatokhoz.
A breedeneki műtermes lakásában új témákat talált, de változatlanul érvényesült egyéni látásmódja, esztétikai- és erkölcsi tisztasága, a harmonikus színvilága is kiegészült.
Azután jött fiának tragikus balesete, ami újra Németországba szólította, hogy ott legyen a mozgásképtelenné vált fiatal ágya közelében. Az orvosok szakértelme, kitartó kezelése lassan megerősítette Sándor reményeit, és fia fizikai állapotát. Egy újabb hosszú megpróbáltatás időszakát kellett átélnie. Volt lelki és fizikai segítője is.
Aztán újra láthattuk mosolyogni, életkedve visszatért. Veress Géza vázrajzai alapján restaurálta a Kossuth utcai kistemplom fali képeit.
Egész életében jellemző volt rá a függetlenséget, autonómiát kedvelő személyisége, az örökösen érdeklődő, kutató tekintet.
Életrajzában így írt:
„Azt akarom, hogy akik munkásságomat számon kérik, érezzék benne azt a megmagyarázhatatlan csodát, ami a lélekből belülről indul, és kifelé sugárzik. A csodákból építette, alkotta képeit, és csodákkal szegélyezett életet élt.
Művei megtalálhatók rangos magángyűjteményekben itthon, és külföldön, Amerikától Ausztráliáig. Több létai otthon dísze Jenei Sándor alkotása. Sok német és olasz mecénás vásárolta meg festményeit, akik ösztönösen megérezték, hogy művészete erős gyökerekből, a szeretettel vállalt nagylétai földből táplálkozik, őrizve annak tiszta értékeit, közvetítve megtartó erejét.
Kevésbé sajnálom, hogy Jenei Sándortól nincs egy ceruzarajzom sem, de azt igen, hogy nem kísérhettem el utolsó útjára, mert a temetés időpontja nem volt meghirdetve. Állítólag valaki úgy gondolta: „csak az lesz ott, akinek én szólok!”
Életem egyik ajándéka volt, hogy ismerhettem Őt.
Ha a sírjához elmegyek, az általa kedvelt Ady Endre helyett Kosztolányi Dezső verssorait fogom citálni:
„…Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.”
Nyugodj békében!
Turóczi Barnabás
